 |  |  |  |  |
| Nagy szeretettel üdvözöllek! Ha csak egy magyar rendezvényre akarsz menni New Yorkban, illetve környékén, mert érdekel a magyar zene, a társaság, esetleg a fellépők akkor már ne is olvasd ezt tovább. Nézd meg honlapunk aktuális hirdetését, vagy nézz szét a www.gimagine.com -on, a www.hunmarket.com -on. Esetleg a www.iwiw.hu -n. New Yorkban és környékén egy-két rendezvényt biztos fogsz találni a közeljövőben. Még egy darabig. Évről évre egyre kevesebbet. Ha érdekel, hogy miért is van ez így és van egy pár perced, akkor olvass tovább. Sajnos az a tendencia, hogy ami magyar vonatkozású az itt általánosan kihalófélben van. Az utóbbi évtizedben sorra szűntek meg magyar üzletek, éttermek, utazási irodák, klubházak, röviden: szinte minden, ami magyar. Az Upper East Side-i magyar negyed, a „Gulyás Avenue” már rég a múlté. A New York környéki magyar klubok, egyesületek szinte kivétel nélkül mind vegetálnak, ingatlanjaikat, infrastruktúrájukat kiadják, a bevételből - jó esetben - fedezve épület fenntartási költségeiket. Saját rendezvényeket elvétve, vagy egyáltalán nem is szerveznek. Hagyják veszni a vagyont, vagy esetleg „lenyúlják” amit még tudnak. Egy kéz bőven elég arra hogy megszámoljuk hány aktívan működő magyar egyesület létezik, ami ténylegesen a magyar kultúra, közösségi érzés ápolását, terjesztését végzi. Miért van ez így? Mi vezetett ide? Én erre meg sem próbálok semmiféle tudományos(kodó) magyarázatot adni. Csupán szubjektív véleményem, több éves saját tapasztalatom írom meg. A magyar állam által támogatott kulturális rendezvényekkel nem foglalkozok, mint ahogy magyar előadóművészek, rendezők, színészek, stb. az amerikai kulturális életben betöltött szerepével sem. Kizárólag önszerveződő, az itteni magyaroknak szóló rendezvényeket vizsgálok. Az biztos, hogy a ma látható hanyatló-elmúló tendencia nem volt mindig jellemző. Ha a most vegetáló magyar klubokat, egyesületeket végigjárjuk, tisztán látszik hogy ezek valaha működő, prosperáló szervezetek voltak. Komoly, nagy méretű, kultúrház jellegű termekkel, kerthelységekkel, sportpályával lehet még mindig találkozni. Ezekben fellelhetők régi egyesületi tablók, fényképek, névsorok. Még megrendezésre kerülő „hungarian picnic”-eken idős magyarok élménybeszámolóit lehet hallgatni hajdanán volt koncertekről, bálokról, színházi előadásokról, sok száz főt megmozgató rendezvényekről. Ezek az 1950-es, 60-as, 70-es években zajlottak, az akkoriban idetelepülők úgy látszik fontosnak tartották az összetartást, kultúrájuk ápolását. Akik ekkor jöttek, azoknak nem volt visszaút, disszidensek voltak, az akkori Magyarországon fennálló rendszer ellenségei. Akkoriban nem volt egyszerű magyar hírekhez jutni, nem volt Internet, nem lehetett hazatelefonálni a rokonoknak, még magyar nyelvű könyveket is igen nehéz volt beszerezni. Úgy gondolom, hogy ez a „harcostársi”, sorstársi, lét kovácsolta igazán össze az embereket. Az akkor idekerültek megteremtették hát maguknak itt a maguk „kis Magyarország”-át. Egymás közelébe költöztek, szervezett szinten is összejártak, színházat, mozit, bálokat, egyéb rendezvényeket szerveztek. A 90-es évektől azonban nagy változás indult meg. Új, immár más céllal „bevándorlók” jöttek. Magyarországon lezajlott a rendszerváltás, szabadon lehetett utazni szerte a világba, így az Egyesült Államokba is. Sokan fel is kerekedtek, ezek nagy része már nem a letelepedés céljával (aminek lehetősége amúgy is megnehezedett), hanem egyszerű pénzszerzési céllal. Köztudott volt amúgy is az egyszeri emberek körében, hogy Amerikában kolbászból van a kerítés, gyorsan és egyszerűen lehet meggazdagodni. Persze ez nem így van, rájött erre mindenki elég hamar. Volt olyan, aki néhány hét múlva visszafordult, a többség elkezdett keményen dolgozni hogy félretegyen, aztán hazavigye a pénzt. Voltak néhányan, akinek mégiscsak sikerült hirtelen nagy pénzre szert tenni. Honfitársai átverésével és tulajdonképpeni kirablásával. De most nem is ez a lényeg. A 90-es évektől (akár csak ideiglenesen is) ide települőknek is megvolt a magyar kultúra iránti igénye. Főleg, hogy huzamosabb ideig tart a meggazdagodás (értsd: elég pénz összegyűjtése, amivel odahaza már lehet kezdeni valamit) és nem néhány hónapos, fél éves folyamat. Hazamenni meg kockázatos, mert lekapcsolhat visszafele az „emigrésön”. Szóval ezek az emberek is egy bizonyos szinten itt ragadtak. Szétnéztek hogy mi van itt, ami magyar (merthogy angolul kevesen tanultak meg amúgy is). Mit találtak? A 90-es évekre, főleg annak végére az 50-es, 60-as évek kivándorlóinak jó része elérte a nyugdíjas kort. Sokan közülük beolvadtak az amerikai társadalomba, leszármazottaik teljesen asszimilálódtak. Elindult egy kisebb „Őshazába” visszaköltöző hullám is. Akik viszont még foglalkoztak a magyar kultúra ápolásával azok megragadtak azon a szinten, mint ami akkor volt, amikor elhagyták az anyaországot. Harminc-negyven év alatt azonban óriásit változtak a magyar kulturális és társadalmi normák, viszonyok, ők azonban ebből teljesen kimaradtak. Ezért volt az, hogy akik az ezredforduló tájékán kerültek az USA-ba azok olyan manhattani magyar étteremet találtak, ami Magyarországon akkor már tanyán sem állta volna meg a helyét. Olyan magyar üzletek, hentesboltok, utazási irodák léteztek, hogy időutazás számba ment ezek felkeresése. Kulturális, közösségi téren meg olyan rendezvényekkel lehetett (elvétve még a mai napig is) találkozni ahol a fő programpontként az ebéd (vagy éppen vacsora) szerepel, desszertnek lángos van porcukorral. Az ilyen „picnic”-eken a közönség szórakoztatására kis kazettás magnóról, esetleg CD lejátszóról, maximum technikaként kiszuperált házimozi erősítő és egy pár kis hangszóró közbeiktatásával egyébként igazi ritkaságnak számító régi magyar nóta felvételeket játszanak be. Nem célom a további „gagyizás”, a lényeg, hogy ezekhez a rendezvényekhez képest egy átlagos magyarországi falunap egy kulturális extravaganza. Az újonnan idekerültek; szerencselovagok, pénzkuporgatók, illetve becsületes, itt valamilyen módon új hazát kereső emberek egyszerűen máshoz voltak szokva. Jobbat itt viszont ők sem tudtak létrehozni. Néhányan belevágtak a jelen kornak, igényeknek jobban megfelelő rendezvények szervezésébe. Ezek leginkább a hirtelen meggazdagodni vágyók közül kerültek ki, akik rájöttek arra hogyha megegyeznek egy nagyobb helyi bár tulajdonosával és oda „magyar buli” néven teljesen mindegy, hogy milyen rendezvényt szerveznek, akkor tódulni fognak az emberek. És az elején így is volt. Beindult néhány „magyar diszkó” New Yorkban és a környéken is. Ezek kocsmákban, klubokban, esetleg az újak felé nyitni hajlandó magyar egyesületek helységeiben voltak. Saját magyar tulajdonú, szórakozóhely, ahol magyaroknak hirdetett rendezvények lettek volna sohasem létezett. Egy ilyet létrehozni már komoly beruházás és semmiléppen sem azonnali haszonnal kecsegtető üzlet. Magyar szerencsevadász szemszögből az azonnali haszon viszont egy üzlet legfontosabb velejárója kell, hogy legyen… A színvonal itt sem volt jobb, mint az öregek otthona jellegű rendezvényeken, csak egyszerűen modern volt a zene. Az ezredforduló tájékán volt ezen helyek fénykora. Ebben az időben rengeteg magyar jött szerencsét próbálni az Államokba, nagy volt a jövés-menés. Ekkor volt a munkaközvetítők, tömegszállások, „bészment” lakások fénykora. Az itt robotolók egy fárasztó hét után el tudtak menni a magyar buliba, ahol néha még magyar zenét is lehetett hallani! Egy diszkó természetesen soha sem a magas kultúra temploma, ezek a helyek azonban még a saját műfajuknak is a legalját képviselték. Sajnálatos módon soha nem jött létre egy valódi, színvonalas magyar klub, soha nem volt egy olyan magyar vállalkozó, aki hosszútávra gondolkozva egy olyan szórakozóhelyet hozzon létre, ami ha nem is teljes egészében az ittlévő magyarokra épít, de legalább rendszeresen magyar könnyűzenei eseményeknek ad otthont. A kétezres évek elején kezdett megcsappanni az idejövő magyarok száma. Az emberek Magyarországon kezdtek rájönni, hogy itt sincs kolbászból a kerítés, másrészt a 2001-es terrortámadás után meg is szigorodtak az ide utazás feltételei. A szerencsét próbálók inkább az Európai Unió országai felé vették az irányt. A New York és környéki magyar bulik szervezői a megcsappant érdeklődést látva magyar sztárvendégek bevetésével próbálkoztak, az elején nagy sikerrel. Így léptek fel itt a magyar popzenei élet kiemelkedő, illetve kevésbé tehetséges képviselői. Mindkét említett kategóriához szörnyen méltatlan helyeken. Kocsmákban, színpadnak becézett dobogókon zajlott sok valóban kiemelkedő popzenei előadó „amerikai turnéja”. Az biztos hogy általában másnak képzeltek egy New York-i fellépést. A magyarországi bulvársajtónak kénytelenek voltak kitalálni több ezres közönséget, komoly diszkókat, klubokat ahol felléptek. A valóság olyan silány volt, hogy azt inkább jobb volt nem reklámozni. Napjainkban azonban ez is megszűnőben van. Elvétve lehet találkozni még „tuti szuper magyar buli, mindenképpen gyere el” típusú, főleg az Interneten terjesztett hirdetésekkel. Ezekre aztán el is megy az éppen aktuális 20-30 ember, akinek nincsen jobb programja. Ennél sokkal többen sztárvendéges rendezvényre sem mennek már el, azokat kihozni már nem kifizetődő. Milyen is tehát a jelenlegi helyzet? Mi van még itt egyáltalán önszerveződő magyar kulturális téren?
építeni próbálás) és a szervezők hozzá nem értése. Ebből egyenesen következik az általános színvonaltalanság. Mivel alapjában véve nem célom senki megsértése ezért sem személy-, sem intézménynevet nem említetek. Még csak rendezvények pontos címét sem. Akadnak kivételek, általánosan viszont a „gagyi” a jellemző. A New Yorkban szervezett rendezvényekre ugyanazok az emberek járnak, azaz egy szűk, pár száz fős körből kerülnek ki a szórakozni, esetleg ismerkedni vágyók. Ők már edzettek, körülbelül tudják hogy mire számíthatnak. Ha olyasvalaki téved el véletlenül magyar rendezvényre, aki nemrégiben jött ki erre a vidékre az „Őshazából” az még csak a halvány mását sem kapja meg a mai magyarországi színvonalnak. Általánosan jellemző hogy a magyar ember magyar rendezvényre nem jár. Nincsenek pontos számadataim, de bizonyos hogy New Yorkban és közvetlen közelében több tízezer magyar él. Hogy miért van az hogy ennyi emberből maximálisan jó ha 200 összejön egy összes lehetséges fórumon bereklámozott, nagyszabású rendezvényre az külön megérne egy misét. Vagy legalábbis egy hasonló irományt, mint ez. Ez van, poénként a végére még annyit hogy én egyébként magyar rendezvények szervezésével foglalkozom. Több mint nyolc éve vagyok résztvevője az itteni magyar kulturális életnek. Kezdetben csak rendezvényre járóként működtem közre, majd zenefelelősként voltam jelen különféle bulikon. Pontosan egy éve kezdtem el saját rendezvényeket (társ)szervezni. Nem, most nem az fog jönni hogy végre elérkezett az új stílus, megjelent a szuper-tuti-buli, a csúcsszínvonal és most már lehet tódulni emberek! Nem, nem ezt akarom kihozni az egészből. Amikor magam is szervezésre vállalkoztam, a helyzet már igen hasonló volt a mostanihoz. Nem valaki ellen, hanem a közönségért kezdtem el csinálni. Természetesen előre megfontolt nyereségvágyból vezérelve. Látván az általános színvonaltalanságot, ennek javítása volt a célom. Ennek kifejezésére találtam ki a ColorLine, tükörfordításban SzínVonal nevet. Soha semmilyen New York-i magyar szervezettől támogatást nem kaptam, tapasztalataim alapján nem érdemes és nem is lehet velük együttműködni. Ezek engem egyébként tudomásul sem vesznek. A termet, ahol rendezvényeink vannak komoly pénzért bérlem. Eddig hét nagyszabású rendezvény van a hátam mögött. Mind jó hangulatban zajló, sztárvendég fellépésével egybekötött buli volt. Két alkalommal helyet kaptak itt működő együttesek, egy esetben itt élő előadóművész is. Az aktuális magyarországi sztárvendéget többször vittük vidéki klubokba, teljes színpadi hangosítással együtt. Az adott helyi szervezés, illetve egyéb viszonyok egy kivételtől eltekintve katasztrofálisak voltak. Két ujjamon meg tudom számolni azt hogy hova érdemes egyáltalán magyar előadót vinni. Én a körülményekhez és lehetőségekhez képest mindenbe befektettem ami elengedhetetlen egy komoly rendezvényhez. Nagy színvonalú hang- és fénytechnika van a bulikon. Mindenki nagyon aranyos volt, aki eljött valamelyik rendezvényre, ezt most is szeretném megköszönni. Soha semmi komoly probléma nem volt, azt meg már régen megtanultam hogy mindenki igényét nem lehet kielégíteni egyszerre. Megtapasztaltam azt is, hogy léteznek olyan emberek is, akik hajlamosak mindenben a hibát keresni. Nem ez a lényeges azonban. Ezek az emberek legalább már ott voltak (és bizony vissza is jönnek). Azokhoz próbálok szólni akik még sohasem voltak magyar rendezvényen. Ha nem direkt azért jöttek ide hogy elfelejtsenek mindent, ami magyar akkor a fentiekben leírtak ellenére - vagy éppen azért - látogassanak el magyar eseményekre, rendezvényre, még elvétve létező üzletekbe. Ezzel ugyanis azt támogatják hogy legalább fennmaradjon valami a magyar kultúrából. Ha egyszer úgy adódik, hogy mennének valahová és éppen akkor valamilyen magyar rendezvény van adjanak neki egy esélyt. Szörnyű a mostani színvonal, de néha ki lehet fogni egy kakukktojást. Vagy meg jön majd aminek jönnie kell, azaz minden megszűnik ami magyar. Akkor majd lehet csodálkozni. Hogy lehet hogy egy ekkora városban, ahol egyébként mindenféle népnek megvan a maga étterme, boltja, bárja, klubja, szervezetei, stb. nincs egy magyar hely?! Én meg majd visszasírom a porcukros lángost… Rózsavölgyi Zsolt |
| Bizony, akár ilyesztő dolgokkal is találkozhatsz, ha ezt végigolvasod! |